Töréstesztek, károsanyag-kibocsátási normák, újrahasznosítási kvóták satujába szorított műanyag autók korát éljük, ez kétségtelen. Annyira átitatta gondolkodásunkat a környezettudatosság, hogy lassan már arra is elszégyelljük magunkat, ha piros lámpához érkezve kigurítás helyett fékezünk. Mégis oltári szerencsések vagyunk, ha mostanában vehetünk játszós autót. És ezt nem azért mondom, mert a GT86 egy piszok jól sikerült gép.
Kevés új autót vártunk ennyire izzadó tenyérrel. Egyrészt rémesen sokáig totojáztak a hivatalos bemutatójáig, kétszer körbeturnézták a világ autószalonjait a tanulmányautóikkal, és amikor azt hittük, holnap már tényleg megkezdik a gyártást, toltak egy prenatális fészliftet, és azzal folytatták a turnét. Másrészt nemigen akad hozzá hasonlítható új autó.
Nemrég még volt egy RX-8-asunk, ami messziről, hunyorítva hasonlított rá, legalábbis árban és teljesítményben. Jó, voltak furcsa hátsó ajtói, nagyokat nyögve be lehetett mászni hátra is, de alapvetően az is egy kétszáz ló körüli hátsókerekes kupé volt, príma futóművel és abszurd fogyasztással. De már nincs.
Mérhető GDP-kiesést okozhattak azok a viták, amiket akkor folytattunk le a szerkesztőségben, amikor még senki sem ment vele. Bazári a pofája. Puha lesz a futóműve. Gyenge lesz a bokszer. Aztán fellángoltak a szenvedélyek, amikor megláttuk az első japán összehasonlító videót az MX-5-össel. Szar ez, alig megy el neki, pedig negyven lóerővel erősebb. Majd egyszer csak elérkezett a nemzetközi bemutató, ahonnan Assur úgy jött haza, hogy nem hazudott a Toyota. De pályán csak az automatával mehetett, bekapcsolt óvónéni-elektronikával. Karotta rendesen kente neki, de ő elfogult. Gondoltam én.
Súlyos előítéletekkel mentem ki a hazai bemutató helyszínére, a kiskunlacházi reptérre. Hiszen a szentséges, mindenható brit sajtó nem fogadta egyértelműen kegyeibe. Csak nem lesz annyira döglött a kétliteres szívómotor alul, mint az RX-8-as wankele. Csak nem lesz annyira unalmasan gyors, mint egy erős Audi. Csak nem lesz olyan nehézkes, mint egy Insignia OPC.
Egyetlen kör alatt levett a lábamról a GT86. Nagyon hamar meg lehet érezni, mit kíván egy autó. Ahogy egy hibrid Yaris a városi araszolást, egy Avensis az autópályázást, a GT86 a szűk kanyarokat imádja. Kéri, hogy egy határozott mozdulattal ráhúzzák az ívre, és egyedül a sofőr szándékán múlik, hogy szépen elfordul, vagy csinosan kiteszi a fenekét, és végigrajzolja.
Szűk volt a kirakott szlalompálya, de pár kör elég volt összebarátkozni a kezes GT86-tal, és azonnal szűk ketrecnek tűnt az ESP felemelt mutatóujjas beavatkozása. Pont, amikor kezdett volna jó lenni, elvette a gázt, beleropogott a fékbe, és szigorú tornatanárként kényszerített szabályos gyakorlatozásra. Még szerencse, hogy teljesen ki lehet kapcsolni.
Nem, nem érezni erőtlennek. A kétszáz lóerős bokszert még a gyári, igen visszafogott kipufogóhanggal is nagyon lehet szeretni. Szívesen leforog 7500-ig, és tisztességes szívómotorhoz méltóan folyamatosan erősödik, ahogy közeledünk a tiltáshoz. Persze, lent nem mutat sokat, de a hatsebességes kézi váltóval öröm gangolni, precíz, szűk kulisszában mozog a bot, kellemesen fémes érzettel.
És nem, puhának sem puha. Meglepően lágyra vették ugyan a rugózást, így a kelet-európai mikrodomborzaton sem fogja kirázni a veseköveinket, de megtehették, így is szépen mozog pályán. A trükk a boszorkányosan alacsony súlypont, 46 centivel a föld fölött, amit nagyrészt a bokszermotornak köszönhetünk.
A cikk forrása:totalcar.hu
